Az Úr neve olyan, mint az erős torony, hozzá fut az igaz, és biztonságban van.

Sajnálattal veszem tudomásul, hogy pl. a Fifty Shades of Grey és ehhez hasonló könyv, illetve film egyáltalán téma a keresztények között. Ha valaminek az illata már kétes, nem fogom még csak kipróbálni sem. Nem láttam a filmet és nem is nézem meg még az előzetest sem. Elég volt egy terapeuta és egy keresztény ember véleményét olvasni (így hallottam róla először) illetve néhány képet látni. Nem azért mert prűd lennék; fájdalommal hallgattam egyik keresztény nőt, ahogyan a másikat illette a tartózkodása miatt.

 Miért akkor?!

Emlékszem, hogy volt időszak, amikor olyan közösségbe jártam gyakori rendszerességgel a munkám miatt, ahol nagyon trágár és obszcén szavakkal kommunikáltak, a káromkodást beleértve. Próbáltam immunis lenni, mivel úgy gondoltam, nem volt jogom és lehetőségem sem változtatni a helyzeten. Egy idő után már nem zavart máshol sem annyira, ha valaki elejtett egy trágár szót. Már egy-egy filmben sem tűnt fel. „Ez a mai világ!”- sóhajtottam fel. Magamat vigasztaltam, hogy én úgysem tenném meg. Egyszer csak rajtakaptam magam, hogy egy stresszes pillanatban, az „odaillő” káromkodás hangzott el a gondolatomban. Kicsit megijedtem, aztán ismét próbáltam megnyugtatni magam, hogy „véletlen” volt. Isten gondoskodott arról, hogy egy tanítást halljak nemsokára, ahol egyik kedves ismerősöm az Isten nevéről és szentségéről beszélt, majd megosztotta azt, hogy hogyan ment át egy bizonyos folyamaton, miután egy napon döbbenetes módon tapasztalta, hogy az általa szeretett és tisztelt  élő, egy Isten nevét nem csak hiába, hanem mások által használt káromolt formában is kiejtette. Azonnal láttam, hogy én ebben a folyamatban hol tartok. Istenhez fordultam, és azért kértem legjobban bocsánatot, hogy könnyelműen felrúgtam azokat a határokat, amelyek a lelkiismeret megszólalása által védtek a bűntől.  Imádkoztam, hogy az illető társaságot kerülni tudjam, mert van, amikor jobb elszaladni a bűntől, ha nem tudunk szembeszállni vele. Időbe került, míg az Úr Jézus elvégezte tisztító munkáját az elmémben, s megzabolázta a nyelvem is, a „véletlentől”, amitől nagyon féltem. Azóta kerülöm az olyan filmeket is, amelyek talán szépek, de nyelvezete újból rongálná a „várfalat”, amelyet az Ellenség ellen építget bennem Isten szava. Sokszor mérlegelem egy ártatlannak, szépnek tűnő dal, könyv, film kapcsán, hogy megéri-e a „szépsége”, azzal szemben, amennyit rombol bennem az erkölcsi várfalon a szabad gondolkodása, nyelvezete?! Hálát adok, ha még vannak barátaim, nem beszélve a fiatalokról, gyerekekről, akikkel tudunk elpirulni és zavarba jönni… Ilyenkor igyekszem bennük megerősíteni szavakkal is ezt a várfalat.

Sokszor elég a kép, a szó, nem beszélve a fent említetthez hasonló filmről, amely kinyitja a Kaput az ellenségnek. Azután már csak pillantok kérdése a várfal leomlása és gyakorlatban megtörténik, amiről azelőtt azt hinné az ember, hogy vele az SOHA nem történne meg. Így mennek tönkre a házasságok, így tör be az ellenség a várfal hiánya miatt az életünkbe, aki „csak azért jött, hogy öljön, romboljon és pusztítson”. Krisztus azért jött ezzel ellentétben, hogy Életet adjon.

Van „kíváncsiság”, mely egészséges tudásszomjhoz vezet, és feltétele a kapcsolatokban való gazdagodásnak, és van kíváncsiság, amely bűnt szül, romláshoz vezet.

Mint a város, amelynek csupa rés a kőfala, olyan az az ember, akinek nincs önuralma.

Péld 25:28

Ne nézzetek, hallgassatok meg mindent, ami népszerű! És ne is osszatok meg mindent, ami inkább felkelti a kívánságot sokakban, mint határozottan intene a bűntől...sokszor nem elég a negatív vélemény a pszichológusok, szakemberek részéről, hogy tartózkodjon egy keresztény fiatal!

Ha pedig téma körülöttünk, és az káros és a “halál illatát” terjeszti, legyünk bátrak szembeszállni a közvéleménnyel! 

Még valami: Legyen szűrőszoftver a számítógépeinken, a "kütyükön" (pl. amiről itt olvasunk) , legyenek elveink otthon az internet használatával kapcsolatosan magunk és gyermekeink védelmében is. Ezek is a várfalak megerősítésére vannak.

A magányos feleség

Krisztina. Kedves, jó ízlésű nő. Kávéját kortyolgatja, csillog a karikagyűrű az ujján. Nem olyan rég lehetett a nagy nap, talán hónapok vagy csak néhány év… Második mondatnál belevág: „Én olyan magányos vagyok! Nem, nem a barátokról van szó. Vannak jók és közeliek. A munkám és az ottani kapcsolatok is feltöltenek. De a házasságomban úgy érzem, máris egyedül vagyok." Ezt a mondatot még elmondja néhányszor más szavakkal, majd ironikus legyintéssel lezárja a mondanivalóját. "Mielőtt férjhez mentem, néha rám tört a magány. Ennél már csak az rosszabb, ha feleségként érzem sokkal mélyebben ugyanazt.”

Mi az, ami miatt magányosnak érzed magad?- kérdezem úgy, hogy választ nem is várok. Inkább csak megint kérdezek: Hogy gondolod, ez egy élethelyzet, ami nem tart sokáig, vagy hosszútávon ígérkező probléma? (egy introvertált nem lesz extrovertált társsá, de amellett, hogy ezt elfogadjuk, fejlődni lehet a kommunikációban, a kapcsolódásban. illetve, ha most egyszerűen nagy nyomás vagy betegség  nehezedik a házastársadra, az elmúlik, s a kapcsolat is visszanyerheti vitalitását.)

Nem válaszol. Tudja, hogy nem is kell. Hisz ez nem egy hivatalos lelkigondozói beszélgetés. Csak kávézunk. Folytatom a hangos gondolkozást: A legjobb megoldás, ha nem másnak, hanem azonnal a házastársnak mondjuk el, hogy mit érzünk. Fekete-fehéren. Nincs nagyobb eszköz a magány áthidalásához, mint az, ha már nem egyedül építjük azt.

Még amit megtanultam, hogy ne okold magad és ne okold a társad miatta. És soha ne nyugodj bele a középszerűségbe, hogy „ezzel már nincs mit kezdeni, egyébként is viszonyítás kérdése, igazán elég jó kapcsolat ez másokhoz képest stb”. A megelégedés nem beletörődés. Sokkal inkább hálával feltárt kérés az Isten előtt. Ő pedig válaszol a biblián (sokszor ígéretein) keresztül. És máris tűnik a magány.

Leteszi a csészét és mélyen a szemembe néz: Akkor ezt megpróbálom. Majd hívlak, ha válaszolt Isten nekem.

Szeretem Krisztinát. Néha tükröt tart nekem. Én pedig a végén legtöbbször elmosolyodom.

Bízik-e bennünk a gyerekünk?

Vendégségben voltunk, többször volt lehetőség a gyerekeinknek választani programok, étel, alvás tekintetében...ami otthon eléggé meghatározott rendben, kiszámíthatóan folyik egyébként. A szabadság nagy lelkesedéssel jár, hirtelen a 4 lehetőségből 5 is volt, ha kellett...de olyan érdekes, hogy többször is, különösen a kisebbek, ránk néztek szülőkre, és így fejezték be: vagy így legyen, vagy éppen úgy, mindegy, úgy lesz jó, ahogy ti választjátok. Nekem, szülőnek ez sokkal nehezebb karácsony táján is, vagy születésnapkor, amikor a kívánság nem egyértelmű részükről, hanem a bizalmuk óriási bennünk, szülőkben, hogy az lesz a legjobb, amit édesapa, édesanya választ. Mert ő szeret, és a legjobbat adná úgyis...
Milyen kár, hogy ahogy növünk elhagyjuk ezt a gyermeki hitet, persze természetes és jó, hogy az embernek céljai, kívánságai vannak...de az jutott eszembe, hogy erre mondja a Biblia, hogy amíg olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek... BÍZNI Istenben, hogy ő jobban tudja, hogy ő megadja, amit ígért, ha pedig még nem, ez nem azt jelenti, hogy késik, hanem, hogy ez van a javamra. S ha valamit nem ad meg, az is az érdekemben történik...

A gyermekeinkkel való bizalomépítés néhány lépcsője:

• elérhetőség: egyszerűnek tűnik, de talán ez a legnehezebb: ha sír, ha hív, ott vagyok (még ha nem is "táncolok" is, ahogy kérnék:)!
• ígéreteink betartása, illetve az erre való törekvés. Amennyiben nem sikerül, alázattal jó elismerni, bocsánatot kérni. Ez bizalomépítőbb, (ha nem történik túl sokszor), mint ha kimagyarázzuk, ravaszkodva manipuláljuk a helyzetet...Ne gondoljuk, hogy úgyse számít neki, a gyermek igazságérzete legalább olyan erős mint a miénk, csak lehet ő még nem tudja megfogalmazni.
• kommunikáció...legyen természetes és rendszeres, hogy beszélünk otthon az érzelmeinkről, a gondolatainkról velük
• T és T (türelem és tisztelet kölcsönösen:) Ez minden helyzetben jó, ha van, sőt... :)
• Folyamatos gyakorlása a bizalomnak a kapcsolatban. Minél többször tapasztaljuk, hogy megbízhatunk, annál jobban növekszünk a kapcsolatban.

És akkor hogy is vagyunk ezekkel a lépésekkel, ha az Istennel (atya-gyermeke) való kapcsolatunkra gondolunk?!