Ma egy 18 éves fiút temetünk, aki „ledobta” az életét: a kilencedik emeletről. Nem hallottuk meg a néma segélykiáltását, pedig olyan közel volt hozzánk. Csak utólag gondolkodunk el döntése okán és a mi felelősségünkön, és ez késő. Most Isten felé a „miért?” hangosabb, mint a Covid vírus miatt, és csakis az Istenben vetett bizalom és hit adhat nyugalmat a lelkünknek, csakis a Szentlélek megvilágosító erejét kérve folytathatjuk felelősen életünket.
DE miért van az, hogy ez a vírus sokkal jobban fáj mindenkinek, mint amit okoz és okozhat sokakban? Ezen gondolkodom, miközben hallom a hírekben, hogy megnőtt a reményvesztett emberek száma a világjárvány alatt, személyesen tapasztalom itt városunkban is a két végletet: egyrészt a magány adta reménytelenség mérgezi életünket, „ordítva jár, hogy kit nyeljen el”, másrészt vannak hangosan vagy önmagukban lázadó fiatalok, akik felelőtlenül tivornyáznak (Nem a fent említett fiatalemberre utalok, aki életét vesztette!Egy 21 lány mesélte múlt héten, hogyan töltötték a "tavaszi bezártság" napjait..)
Intézkedések, szabályok, adatok. Ezekről olvasunk naphosszat. Azt mondják a szakemberek, hogy a fiatalokra nem veszélyes a vírus. Csak épp arra nem figyelünk oda, hogy ebben a pánikos világban magukra maradnak a fiatalok, nem látjuk meg a magányuk tüneteit, nem halljuk meg a néma segélykiáltásukat. Pedig ezek a tünetek több áldozatot fognak követelni, mint maga a COVID, a magány és az elszigetelődés vírusa aratni fog a fiatalok körében, és pont a lelki betegség fogja megtámadni immunrendszerüket.
És most egy kéréssel fordulok minden szülőhöz, pedagógushoz. Arra kérem, hogy figyeljenek oda a magukba forduló vagy a lázadó gyerekekre. Lehet, hogy őket már megtámadta a „lelki vírus”. Nyerjük el bizalmukat szeretetünkkel és odafigyelésünkkel, tanítsuk meg őket beszélni az érzelmeikről, és tanuljuk meghallgatni őket, ítélkezés nélkül. Ne bújjunk ki felelősségünk alól az internet és közösségi média káros hatásainak emlegetésével. A fiatalokat ott kell megkeresni, ahol ők keresik a reménységet, szeretetet. Ők vágynak az elfogadásra, vágynak a közösségre. Erre kell megadni a lehetőséget.
Kéréssel fordulok hozzátok, kedves diákok! Ne nézzétek tétlenül, hogy társatok bármilyen okból kifolyólag a kirekesztettség, a mellőzés vagy éppen a gúnyolódás tárgyává váljon. Fogadjátok el, hogy különbözőek vagyunk, és nincs furcsa lélek, csak MÁS! Ha pedig a megkülönböztetés és a kiközösítés jeleit látjátok, ne hallgassatok, annak árán sem, hogy mások megharagszanak rátok. Kérlek, hogy szóljatok a tanárnak, a szülőnek vagy a saját szüleiteknek, hogy időben tudjanak segíteni. Ismeritek: „Vétkesek közt cinkos, aki néma!” Ti ne legyetek némák! A szeretetteljes, féltő és figyelmeztető szó életet menthet!
Ma fájdalommal, együttérzéssel, ledöbbenve veszek részt a temetésen, lehajtott fővel. Ez nem szabad megismétlődjön. Ma ezért imádkozom, hogy lássuk meg a fa mögött az erdőt. Lássuk meg a Covid mögött a sokkal nagyobb veszélyt, ami az utánunk jövő generációra leselkedik és legyünk résen! Mert ez mindannyiunk számon kérhető felelőssége… És ne hagyjuk magukra kérdéseikkel a szülőket.
