A magányos feleség

Krisztina. Kedves, jó ízlésű nő. Kávéját kortyolgatja, csillog a karikagyűrű az ujján. Nem olyan rég lehetett a nagy nap, talán hónapok vagy csak néhány év… Második mondatnál belevág: „Én olyan magányos vagyok! Nem, nem a barátokról van szó. Vannak jók és közeliek. A munkám és az ottani kapcsolatok is feltöltenek. De a házasságomban úgy érzem, máris egyedül vagyok." Ezt a mondatot még elmondja néhányszor más szavakkal, majd ironikus legyintéssel lezárja a mondanivalóját. "Mielőtt férjhez mentem, néha rám tört a magány. Ennél már csak az rosszabb, ha feleségként érzem sokkal mélyebben ugyanazt.”

Mi az, ami miatt magányosnak érzed magad?- kérdezem úgy, hogy választ nem is várok. Inkább csak megint kérdezek: Hogy gondolod, ez egy élethelyzet, ami nem tart sokáig, vagy hosszútávon ígérkező probléma? (egy introvertált nem lesz extrovertált társsá, de amellett, hogy ezt elfogadjuk, fejlődni lehet a kommunikációban, a kapcsolódásban. illetve, ha most egyszerűen nagy nyomás vagy betegség  nehezedik a házastársadra, az elmúlik, s a kapcsolat is visszanyerheti vitalitását.)

Nem válaszol. Tudja, hogy nem is kell. Hisz ez nem egy hivatalos lelkigondozói beszélgetés. Csak kávézunk. Folytatom a hangos gondolkozást: A legjobb megoldás, ha nem másnak, hanem azonnal a házastársnak mondjuk el, hogy mit érzünk. Fekete-fehéren. Nincs nagyobb eszköz a magány áthidalásához, mint az, ha már nem egyedül építjük azt.

Még amit megtanultam, hogy ne okold magad és ne okold a társad miatta. És soha ne nyugodj bele a középszerűségbe, hogy „ezzel már nincs mit kezdeni, egyébként is viszonyítás kérdése, igazán elég jó kapcsolat ez másokhoz képest stb”. A megelégedés nem beletörődés. Sokkal inkább hálával feltárt kérés az Isten előtt. Ő pedig válaszol a biblián (sokszor ígéretein) keresztül. És máris tűnik a magány.

Leteszi a csészét és mélyen a szemembe néz: Akkor ezt megpróbálom. Majd hívlak, ha válaszolt Isten nekem.

Szeretem Krisztinát. Néha tükröt tart nekem. Én pedig a végén legtöbbször elmosolyodom.