Évek óta ágyban fekszik. Már nagyon keveset beszél, inkább bólogat, vagy már azt sem. Régóta nem a régi már... Minden nap közelebb kerül az Örökkévalósághoz.
Kint vagyok a konyhában, szokásom szerint a kedvenc helyemen, a mosogatónál. Onnan hallgatom, mi zajlik a szobában bent apukánál...
Anyuka meséli, hogy milyen nehéz az elengedés...hogy bárhogyan is, de legalább még itt van. Precíz pontossággal adagolja férjének a gyógyszert, a különös gonddal összeállított étrend és étkezetetés is egy fontos eseménye a napnak, amennyiszer csak kell egy betegnek.
"Aranygyűrűjére nap nevetett s olyan szép volt a szeretet."
Aztán hallom, hogy mesélik a szobában a lelkipásztori találkozót. Honnan, hányan, s miről volt szó. Benézek, hogy én is mondjak valamit róla anyukának. Hirtelen megtorpanok. Ketten vannak csak a szobában. A fia ül az ágya mellett s mesél, de pontosan úgy, mintha mindent értenének... "Olyan szép volt a szeretet."
Reggel, ahogyan ismét a szobába lépek, látom, hogy a lány-unokája eteti reggelivel. "Még egy falat, még egy, mert a végén akkor még diabetikus csoki is lesz", mondja lelkesedve.
Szeretet. "Meglepett, hogy egyre szebb lesz..."
Délután a kisebbek arról mesélnek, mikor haza jöttünk a városból az ügyes-bajos dolgunk végeztével, hogy tatával zenét hallgattattak: a Kvinttől. Az "Igen a menny csodálatos" című dalra meghatódott, mondták.
Szeretet... "ott is találkoztam vele, ahol hullt a fák sárga levele, betegségben, ínségben, szenvedésben, mindig mindenütt boldog szolgálatra készen..."
Én mit adhatnék? Üres két lelki kezem kitártam a Mindenható előtt. A már ismert meleg és tiszta örömmel megajándékozottan ölelhettem megint én is apukát.
Mintha sírt volna.
Szeretet..."soha nem láttam ilyen szépnek"
(A versidézetek Túrmezei Erzsébet "Szeretet" című verséből)
