Hagyjuk sírni a csecsemőt?

Sok cikket látok mostanság megosztva a közösségi oldalakon a témában. Emlékszem, hogy régen azt mondták, már pici korban jó vigyázni, hogy a gyerek nehogy elkapjon. Pici baba, de van esze... ne járjon túl a szülő eszén, ne kapassuk el!... s ehhez hasonlók. Manapság teljesen az ellenkezője van hirdetve. Ha hagyod sírni s magától elaludni, ha nem hordozod, ha nem vagy folyton vele s mellette, nem alakul ki egészséges bizalom, kötődés szülő és gyerek között. Emiatt is látok elég sok bűntudattal küszködő, kimerült, "csak a gyerekének" élő anyát, aki mindent megtesz (éjjeli ringatástól, hordozókendőn keresztül egészen a néhány éves szoptatásig), s mégis úgy érzi, valamit rosszul tesz.
Úgy gondolom, fontosabb a békesség, amit elsősorban ISTEN JELENLÉTÉBEN kap mindenki tartósan, illetve a megfelelő önbizalom és kiegyensúlyozottság ezek között a nevelési elvek között. Úgy írom ezt, mint aki egész életében, s most még inkább ezt kell megharcolnom naponta. Elveim Isten igéjén alapulnak elsősorban, aztán az Istennel való személyes kapcsolaton, amit mintaként próbálok átvinni a gyerekeimmel való kapcsolatra is. Ezért nem esem kétségbe, mikor a különböző cikkeket, tapasztalatokat olvasom (szeretem a pszichológiát:), s még jobban az életpéldákat). Még ha hibáimat is látom, jöhetek Istenhez, aki elveszi terheimet, kipótolja kegyelemből szülői hiányosságaimat (láttam a szüleimnél is működni!), s erőt ad a felismert igazságokat józanul alkalmazni a saját életemre, ami mind a 4 gyerekemmel sajátos kapcsolatot jelent.
Az egyik FB bejegyzésre az alábbit írtam megjegyzésként a témában. Kívánok boldog anyaságot tökéletes helyett! Imádságos szívvel, hittel jól körülvéve...ez nagyon nagyon sokat változtat minden helyzeten!

" én ebben a kérdésben is fontosabbnak látom az anya-gyerek Kapcsolatát, mint a "törvényt"....ők kell összeszokjanak. ismeri egy idő után az anya a gyermeksírás üzenetét, s arra kell ügyelni, hogy ne essen szélsőséges gondolkodásba: vagy csak a gyerek a fontos, s így a végén már a gyerek is szenvedi a kimerült anyát, netalán az eltávolodott apát is...vagy a kényelmes szülő, aki már pici korban szigorral neveli (idomítja?) a csecsemőt, ami ok nélküli, hisz egy csecsemő még nem direkt sír, s nem tudatosan engedetlen, hogy ebből nevelni keljen. minden gyerek és család helyzete más (hányadik gyerek például...ha van kicsi és pici gyerek is, melyikkel alszik el az anyuka? valamelyik előbb-utóbb sírni fog...), ezért nem szeretem az ilyen meredek tanításokat egyik véglet fele se terelve... nézzük meg a felnövekedett gyerekeit is az elméletet "gyártó" szülőknek. sok elítélt szülőt (bármelyik véglettel vádolva) láttam már felnőtt korában mégis bizalmas kapcsolattal a gyerekével..tehát ez a kicsi kori "sírni hagyni vagy nem" dolog valóban meghatározó, de önmagában nem elég ahhoz, hogy olyan súlyos hibát kövessünk el, illetve hogy garantáltan megalapozza a jó kapcsolatot, kötődést...bárcsak ilyen egyszerű lenne. ennél sokkal fontosabb nem mellőzendő nevelési elvek kellenek hozzá...az elérhetőség is például sokkal fontosabb később, mint éppen csecsemőkorban..."