Visszanézve, sokat segített ebben az időszakban az Istennel való közösség, szerető férj és család mellett az, hogy volt néhány hűséges barát, akik ilyenkor testvérré váltak (Péld 17:17). Igyekeztem nagyon szorosan maradni mellettük, kihasználva a lehetőséget a közösségre, találkozásra, beszélgetésre, amikor csak lehetett. HOGYAN TETTÉK?
Tudatosan, vagy csak szeretetből Istentől indíttatva, felemeltek, erősítettek:1. a gyógyító szavaikkal. Talán azért is hatottak olyan mélyen és intenzíven, mert jól értem ezt a szeretetnyelvet. Van néhány ember, aki "életet beszél a lelkembe". Példabeszédek 16:24 (Lépesméz a gyönyörűséges beszédek; édesek a léleknek, és meggyógyítói a csontoknak.) jutott eszembe, ha szeretteim, a barátnőim, lelki társaim szavait hallgattam, újra és újra elolvastam egy-egy igekártyáról, vagy éppen a fehér gyűrűmről. Ezek a szavak bölcsesség, igazság és erő szavai. Istenre, a Szeretetre, az Életre irányították a figyelmem.
2. az egészséges humor. Vannak emberek, akik közelében egészséges a derű. Ilyen a férjem is nagyon sokszor, és mások is vannak az életemben. Sokszor egy könnyed mondattal elvették az élét a mókuskerékként működő gondolatmeneteknek, amitől eléggé "bezsonghat" az ember lánya. Vagy csak egy vicces hasonlattal elvették az élét annak a "túl komoly fejtegetésnek", amit lehet 3 percen keresztül ecseteltem... Segítettek nagyon sokszor, hogy ne vegyem olyan komolyan saját magam, hogy felfelé nézzek a Hatalmasra, s ne a "földi óriásokra". A vidám elme jó orvosságul szolgál; a szomorú lélek pedig megszáraztja a csontokat. Péld 17:22 A jó humor gyógyír a léleknek.
3. Helyes határok - Lelki társaim, akik kívülről is látták élethelyzetem (különösen a racionális félék, akik jól leszállítottak a földre :P) nagyon sokszor bátorítottak arra, hogy tegyem le azokat a terheket, amelyek nem az enyémek. Fel se vegyem. Emlékeztettek, hogy nem én kell "megváltsam a világot", s még azt a helyzetet sem tudom, illetve bátorítottak a pihenésre, kikapcsolódásra, arra, hogy bátran mondjak NEMET sok jó dologra is. Még gyakorlatilag is átvettek a terheimből, feladataimból. Tanították nekem a Prédikátor könyve 3. részét...hogy "mindennek ideje van". Egyszer még arra is rávettek, hogy "lábat lógatni" elutazzam jó messzire pár napra. Idősebb, tapasztaltabb 3 másik nővel voltam pár napot együtt. S a kis családom nagylelkűen bátorított ebben. Ez, a gyász idejében, életmentő" cselekedet volt. Azóta is gondolkozom, hogy mennyire szeret Isten, hogy ezzel megajándékozott. Az egyik nő közülük már évek óta példaképem, csodálattal követem feleségként, s a szolgálatban is...akkor eljött a "menedékhelyre"s főzött, másnap elvitt ebédelni. Felfoghatatlan számomra az a szeretet, amellyel körülvettek. Meghallgattak, s csak Isten s egymás előtt kitárhattuk szívünket, imádkozhattunk. Tudom, hogy ez egy olyan cselekedet volt, amelyet egyszer én is tovább adhatok valakinek.
Igen, most azon gondolkozom, hogy a fentiek közül mennyit tudok én úgy megélni, hogy mások számára az felüdülés legyen. Bárcsak a rámbízottaknak ne csak a szolgálatban, s a teherviselésben legyek ösztönző, hanem mindig lennék éber, hogy éppen kinek van szüksége érzelmileg megpihenni... Hiszem, hogy helyes megelőzéssel, Istenre s egymásra figyeléssel elkerülhető a kiégés. Átéltem ezt is. Igen, ezt is KEGYELEMBŐL!
