Ismerek egy asszonyt. Nem csupán néhány hónapra, hanem egy életre úgy rendezkedett be, hogy gyermeke miatt nem számíthat átaludt éjszakákra. Egy életre? Mennyi is az élet? Kinek 7o-8o év, kinek 21... Az évek alatt beteg gyermekéhez igazította nappalát, az éjjelét, a szabadságát, a könnyeit, a kedvteléseit, az imája nagy részét, s minden vágyát, ha kellett. A fiúgyermek nagyon hálás volt, sokszor odahúzta magához az édesanyja kezét, amely tehetetlen lábait igazgatta a tolókocsiban, vagy éppen ételt készített neki. Odahúzta magához, és megcsókolta. Valami láthatatlan volt ebben a mozdulatban. Mintha tudta volna, hogy neki többszörösen kell anyák napját ünnepelni, hisz kit tudja mennyiszer teheti még. Valami láthatatlan, de érezhető volt a szemlélőnek, ahogyan az anya fogadta a kézcsókot. Egyik gyermeke sem szerette így, sűrgősen, kimondhatatlanul. A kézfejen megjelentek az első finom ráncok, amikor utoljára kapott kézcsókot gyermekétől.
A fiú a mennybe utazott.
Ez a kéz néhány hónapja közlekedési balesetben megsérült. Tegnap megműtötték.
Szeretném megcsókolni én is ezt a kezet. Nem a fiú helyett, de tartozom neki...
Szeretlek, és gyógyulást kívánok édesanyám!
Várom, hogy beszélhessünk.
ui. a fotó nem illusztráció. kedvenc képem rólunk:)
