meg kellett térjek pszichológiából. megárt a sok lélekbúváros könyv, még akkor is ha jó. persze, az olyannak, mint én vagyok! régen gondolkoztam, hogy pedagógiából több vagy pszichológiából inkább. jól választottam, Isten kegyelméből, ez megerősödni látszik. még ez is függ a személyiségtől, hogy mennyit bír meg valaki valamiből... ki gondolta volna?:D
no, de jöjjön akkor megint egy kis elemzés, ami nem szakirodalomra épül, csak az én megfigyelésemre, illetve ezt is női körön tanultam:)
- valaki: akkor vagyok hajlamos a képmutatásra, amikor túl sokat foglalkozom azzal, hogy engem szeressenek, hogy mindenkinek megfeleljek. ez az egyik véglet az asszonyok között is. (én megjegyzem, hogy nekem is mindig hátrálni kell ettől a véglettől. engem nem az a vágy hajt már, hogy engem szeressenek, elfogadjanak. inkább a szolgálat miatt vagyok hajlamos arra törekedni, hogy mindenkinek jó legyen. Isten tanítgatja, hogy Őt nem kell megvédeni, megszerettetni mindenképpen mindenkivel. ő elég ehhez egyedül is. én pedig eszközeként elégedjem meg a határaimmal.)
- más valaki: én a másik végletbe esem inkább. kevesen érdekelnek, hogy mi a véleményük, stb.! mivel ez nem az én csapdám most, hát egészítsétek ki, hogy ennek mi lehet a hátránya a kapcsolatok és Krisztus hirdetése szempontjából.
tehát itt is az a NAGY EGYENSÚLY keresendő. igen! csak Isten közelségében talál rá az ember, a titokra, hogy hogyan lehet helyes önértékeléssel alázatban maradni és máskat különbnek tartani, vagy Istenért élni először és csak utána az emberekért. milyen jó, hogy a legnagyobb lélekismerő, Jézus, példát adott már ebben is.
