Oldalak

2015. április 20., hétfő

az akadályokból építsünk lépcsőt

A címet többször hallottam a férjem prédikációiban itt-ott elejtve.
Az alábbi sorokat pedig a gyakorlatból a saját tapasztalatunkból írom.
A házasságban az egyik leginkább előforduló konfliktus az eltérő gyermeknevelési szemléletből fakad. Egyik megoldásként láttam, amikor a békesség kedvéért, az egyik fél inkább megadja magát a másiknak, s úgy tűnik minden rendben. Általában kicsi korban az anya az, amelyik átveszi a terhét (itt nem a gondoskodásról van szó, ami természetes, hogy kicsi korban az édesanya szerepe többnyire, hanem a nevelési elvek meghatározásáról, szabályok felállításáról, fegyelmezésről stb.). Az a gond, hogy ez működik egy darabig, de valamikor tinédzser kor kezdetén, az anyának túl sok, ezért próbálná végre átpasszolni a labdát, s van is, hogy sikerül, s a békesség megmarad a szülők között, de nem biztos, hogy a gyerek és szülő között is erre mozdul a dolog. Megtörténik, hogy így egész gyereknevelés alatt a két fél feszültségben él, ami nem nekik, hanem a gyereknek a legrosszabb, aki mindent érez, talán néha ki is használja a saját előnyére de nem a javára.Mint minden más lényeges konfliktus, szőnyeg alá söpörve vagy kompromisszummal csak egy időre tűnik megoldottnak.
Mennyivel nagyobb kihívás, hogy ha nehezen is, de sok szeretet-cselekedettel, türelemmel és kitartással mégis a házaspárok ebből az akadályból lépcsőt építenek. A barátság egyik alappillére a közös tevékenység, hányszor hangsúlyozzák... Miért hagynánk ki ezt a KÖZÖS tevékenységet a barátságunkból?
Minden gyereknevelés a befogadáson (feltétel nélküli szeretet, kegyelem) és a mércék felállításán (elváráson, igazságosságon) alapul. Ha megvizsgáljuk magunkat, általában hajlunk valamelyik véglet felé. Kevés a "zsigerből kiegyensúlyozott" szülő. Ideális, ha az egyik szülő inkább az egyik pólus, míg a másik szülő az ellenkező irány felé mozduló. De pontosan ezért adódnak a konfliktusok közöttünk. Jó szembenézni a végletekkel, a saját hajlamunkkal, a társunkéval és együtt segíteni egymást az egyensúlykeresésben és gyermekeink nevelésében.
Sokat kellett és kell emlékeztetnem magam erre. Megtanultam, hogy a gyermekem előtt sose húzzam át a társam szavait, ne igazítsam ki, ne védjem ki a gyereket, még akkor is ha jogos lenne (többet ártok így neki, mint azzal, ha igazságtalan megrovás vagy dicséret éri. Más az, ha az egyik fél nem akar változni, és rendszeresen megrövidíti a gyereket stb.). Inkább majd egy kávé mellett megbeszéljük. Erre a férjem tanított a példájával. Én pedig igyekeztem a "kávé mellett" úgy segíteni, hogy a megállapítások, kész elvek helyett kérdésekben fogalmazzam meg a problémát. Így nem tűnik áthúzásnak, fölényeskedésnek, mert  nem is az...de az indulat, a meghallgatás hiánya ezt tükrözi, jól tudjuk magunkból kiindulva.
Ahogy nőnek a gyerekeink, eljutunk lassan oda, hogy kevesebbszer feszültség forrása a nevelés közöttünk, inkább az egyik legjobb kielemző beszédtémánk. (Tudom, hogy most ezt, ahogy leírom, azonnal várhatom, hogy a gyakorlat áthúzza. Ahogy ez szokott lenni próbaként. De hiszem, hogy a Jó Isten ezzel is csak a szilárdságot fogja kimunkálni bennem ezáltal, ezért hátha sikerül majd teljes örömnek tartanom a kísértést. Nem tudom. :).
Nem rég volt olyan, hogy egyik gyerekünknél úgy "játszottunk össze" a férjemmel, hogy figyelmeztettük egymást: "Mivel te hajlamos vagy a mindent elfedező szeretetre, mi lenne, ha ennél a gyerekünknél egy darabig csak te alkalmaznád a mérce emelését és a szigort?! Pontosan azért mert nehéz. Egy tinédzserrel törékeny a kapcsolat, hadd legyek én egy darabig a befogadó szeretet, aki többnyire az elvárásokat képviselem." Aztán figyeltük egymást és bátorítottuk, figyelmeztettük, amennyire sikerült ezt jól tenni. Mindenképpen öröm fejlődni barátságunk és gyermekeink javára. Csak a Jó Isten segítségével tapasztaltam ezt is meg az életben. Hála ezért is neki!
Ezt a könyvet meg szívesen elolvasnám... :)

 

Desenvolvido por EMPORIUM DIGITAL