Oldalak

2014. január 8., szerda

Viszontlátásra édesapám!





Csak néhány morzsa az emlékekből, ami ma este eszembe jutott:

Gyerekkoromban, reggelente, ha iskolába készültünk, főtt tojást készített, s az enyémet mindig hamarabb kiszedte a forró vízből, hogy lágy tojás legyen. Mert én úgy szerettem. Mert ő úgy szeretett...

Hét-nyolc éves koromig több nyáron is elvitt a tengerre, mert kezelésre volt szükségem. Volt, hogy csak ketten mentünk. Minden reggel korán felkeltünk, hogy friss sós levegőt szívjunk. Szaladtunk a parton...Elfáradtam, s kitartásra késztetett. Azt mondta: "Mikor jön a hullám, akkor futááás...!" Kiáltottam: "humlámzik, apuka, humlámzik..." És szaladtunk, szaladtunk...és azt hittem, hogy az én édesapám olyan kitartó, olyan erős, hogy sose fog meghalni...

Fenyített. Nem tette sokszor, de amikor tette, az egyenes intés volt, ha kellett kemény következménnyel (nem a testi fenyítésre gondolok, inkább jóvátételes módon...), de mindig mondta, hogy szeret. Ekkor értettem meg, hogy az intés, a fenyítés a szeretet nyelve Istennek is, hogy helyreálljunk, hogy a kapcsolat rendeződjön... Példát mutatott, hogy kell megalázkodni, elismerni, beismerni bűneinket, tévedéseinket. Hisz neki is voltak. 

Tinikoromban sokszor elmentünk fagyizni. Később kiderült, hogy míg én a fagylaltot is szerettem, ő inkább a "fagyizásért" sétált velem hosszan.A "szívügyeimet" is bátran elmondhattam. Megértett, imádkozva nyújtotta a  védelmet. Nem késztetett képmutatásra. Édesapám szinte minden igehirdetése után kérte, vagy megengedte, hogy véleményt mondjunk és kérdezzünk. Akár a hitelességet illetően, de még "homiletikai" vagy formai véleménynyilvánítás is lehetett:)). Ez már kicsi korunktól így volt. Megalapozta azt nálunk, hogy mindennél fontosabb a nyílt és őszinte hívő élet mások előtt. Könnyebb volt így nekem is növekedni, miközben nem tagadtam meg a korommal járó sajátosságokat. Megmaradhatott a nyílt kommunikáció, és nem kellett bujkálnom a szüleim elől vagy gyülekezet elől, mert éppen tiniéveim éltem például.
Tudatosan segített abban, hogy Jézust lássam nagyobbnak a szüleimnél. Majd arra is, hogy a férj nagyobb tekintély az apánál. Mielőtt még férjem lett volna. Jó barátok voltunk. Sokszor mondta: "maradjunk mi jó barátok". Miközben húgom is felcseperedett, láttam, hogy vele is ugyanilyen védelmező baráti kapcsolatban volt (talán a lányait jobban féltette...) Ez rendjén is volt. De azt mindig csodáltuk testvéreimmel, hogy élete végéig barátja tudott lenni az előkelőnek és a megvetettnek is. Utolsó heteiben is tanúja voltunk, hogy türelmesen hallgatta végig sokadjára is egyik hátrányos helyzetű barátját... Mindenkihez találta a szót.

Elfogadtam az Úr Jézust már nagyon fiatalon, és ragaszkodni kezdtem Krisztushoz általa. Ahogyan imádkozott még születésem előtt, hogy a lánya munkatárs legyen, mint Pál apostolnak Evódia, megadatott. Sokat mentem vele családot látogatni, missziózni, ha kellett biciklivel, gyalog egyik falutól a másikig, vagy éppen vonattal.
Egyszer az erdőben eltévedtünk, mert esteledett és nem láttuk az utat. Akkor tanultam meg, hogy "járt utat járatlanért csak meggondolva óvatosan, és imádkozva hagyjon el az ember". Így írt erről az élményről édesapám a könyvében:
"Evódia közben kérdezgette:
-Sok van még hátra, Apuka?
-Már csak kicsi-biztatgattam.
-Megtaláltuk az utat?-faggatott tovább.
-Meg.
De nem mondtam neki, hogy a visszafelé vezető utat találtuk meg.
...megdagadt a bokám, s a buszmegállótól még 20 percet kellett gyalogolnunk hazáig. Amit én mondtam neki korábban, amikor biztattam, hogy még egy kicsit, még egy kicsit, mert mindjárt megtaláljuk az utat, azt ő mondta nekem hazafelé:
-Apuka, még egy kicsit, még egy kicsit, mindjárt otthon vagyunk!"

"...még egy kicsit, még egy kicsit, mindjárt Otthon vagyunk". Talán ez jellemezte az elmúlt másfél évet, amit ajándékba kaptam az Úrtól, hogy itt közel lakhattam az itthonhoz. Sokszor kezet csókolt nekem ebben az időszakban. Aztán többször is szorosan megölelt. És minden alkalommal úgy köszönt el, hogy:
- Viszontlátásra! 
Elköszönök most már én is:
-Viszontlátásra édesapám! Csak egy szempillantás...addig is imádkozom. Imádkozom, ahogy édesapám. Ígérem, hogy én is körbejárom a világot mindennap...A szenvedés fehér gyűrűjével, amilyen édesapámnak is volt a kisujján, hogy emlékeztesse. Megtaláltuk, hogy még sokat készített belőle a gyógyszeres dobozaiból, ha elhasználódna. Mert imádkozni szüntelen kell...


 

Desenvolvido por EMPORIUM DIGITAL