Oldalak

2009. július 17., péntek

a mosoly mindenkié:)

A nőknek különlegesen jól áll. Mondhatnám nélkülözhetetlen.
A fiam néz, néz, aztán megkérdezi, mi a baj. Kérdezem, miért lenne baj? Hát...hát, amikor köszönni szoktál, mindig mosolyogsz hozzá, most meg nem örülsz nekem?:D
Vannak emberek, akik állandóan vigyorognak, nevetgélnek. Nem hiszem, hogy ez a mosoly bája, szépsége. Mint az sem, ha valaki énekel a szívében, illetve örül, hogy meglátja a férjét, gyermekét, testvérét, barátját, de szeme sem rebben, úgy vet oda valamit neki. Van, akinek ez tudatlanul történik, nekem legtöbbször az arcomra van írva a jó-, vagy rosszkedvem, de "nem tudok róla". Néha zavar is. Meg is jegyezte valaki, hogy pl. a menyegzőmön túl sokat mosolyogtam. Lehet kellett volna így is készüljek a menyegzőnkre, több etikett után nézni, hogy miből mit illik és mennyit. Nekem az a szívem állapota volt, nem szégyelltem a boldogságom. Lehet nem ártott volna egy kis visszafogottság részemről:D. De ismerek valakit, aki tanulta azt, hogy kifejezze örömét, nem örökölte, és szülei se mutattak vidám példát.
Mindenesetre, ahogyan a lányokat, nőket itt körülöttem elnézem, egy fokkal mindig szebb és kellemesebb az, amelyik őszintén mosolyogva szeret. Van, aki megváltozott élete után mintha felfedezte volna a mosoly szolgálatát. Gyönyörű lett a kiégett arc is.
Ez a szépítőszer nem kerül pénzbe, sokkal inkább a szív megjobbulása kell hozzá. Azt hiszem ezért olyan drága a mosoly manapság.
Énekeljen a szívem, és szeressen az arcom! Ez a mai felhívás:)

"Az örvendező szív megszépíti az arcot." Péld 15:13

2009. július 15., szerda

"Ne hisztizz már!"

Csak érintem a gondolataimban a témát, és azt is tudom, hogy inkább a szeretetteljes(!) de következetes ("szigorú") nevelés híve vagyok. Elkel a mai világban ebből is...

MUTTER NAPLÓJÁBÓL

A HISZTIRŐL

DE, kérek fagyit, de én most kérek fagyit...kiáltja a fiam

− Nem lehet, mondom. Majd ebéd után.

− De én most akarom!

Nem reagálok.

− Nem is szeretlek! (Azt a teringettét, hamar megtanulta az érzelmi zsarolást ez a fiú...)

− Képzeld, én még így is szeretlek, de fagyit azt most nem adhatok...

− De nekem kell...

Mindegyik gyermekem kipróbálta a határokat. Legerőteljesebben, azt hiszem, két éves kor körül jelentkezett a tudatos formája. Volt, amelyik levágódott a földre, vagy hangos bömböléssel hozta tudomásomra akaratát. Minden ilyen helyzetben szorongtam kicsit. Hogyan neveljem ilyenkor, hogy meg se törjem akaratát, de közbe meg is tanítsam arra, hogy az ilyen követelőző viselkedésmód, nagyon-nagyon embertelenné válhat,és nem vezet jóra. Néha annyira zavart a hiszti, hogy képes lettem volna azonnal megadni, amit kért, csak legyen már vége. Mégis, tudtam, hogy épp ezen bukik vagy áll az egész: a következetességemen. Minden egyes ilyen próbálkozáskor megkeményítettem magam, és tudtára adtam a gyermeknek, hogy nem értem, ha így beszél... Szeretetem nem vontam meg tőle, ha kellett meg is öleltem közben, de nagyon határozottan megtagadtam az ilyen követelőzést. Még akkor is, ha jó és helyes dolgot kért, megvártam, míg szépen elmondta, elkérte. Sokszor kellett ismételjem: „Kicsim, édesanya nem hallja, mit mondasz, ha ilyen hangon mondod, vagy ha így teszel. Amennyiben szépen beszélsz, még megbeszélhetjük…” És magára hagytam a hangos követelőzésében. Érdekes, ha ezt megismételtük következetesen, nagyon hamar megtanulta, hogy ezzel nem ér el semmit. Kérdezték is néhányan, hogy-hogy a gyerekeim nem követelőznek az üzletekben, nem csapkodnak és kiabálnak, ha megtagadunk tőlük dolgokat. Természetesen azért ők is kifejezik nemtetszésüket, ami nem is baj. A szabály viszont az, hogy nem mindegy hogyan teszik ezt. Vigyázzunk egymásra, bántás nélkül mondjuk el érzéseinket, − próbálom magam is tanítgatni közbe.

Odáig fejlődtünk a hiszti kezelésében, hogy amikor nemrég a nagyobbik lányomat nógattam egyre türelmetlenebbül, hogy tegye már meg a szívességet, amit kértem tőle, s ezt bizonyára „olyan” hangsúllyal mondhattam, halkan visszafelelt: „Édesanya, nem értem ezt a hangot tőled.” :)

Azt hiszem, mostanra a családban mind megértettük, mit jelent a hiszti, és mennyire kerülendő... Most már csak gyakorolnunk kell a megtagadását!

2009. július 14., kedd

Ünnepeljük a különbözőséget

Miért szeretnénk mindenkit egy kalap alatt látni? Mi lenne, ha olyan könnyű lenne a kapcsolatokban való eligazodás, hogy ez mondjuk férj, ez meg gyerek. Minden férjre érvényes az, hogy..., és minden gyerekre meg ez, hogy...
Először is, nem tudnának annyi könyvet eladni a gyereknevelés és házasság témájában:).
Aztán nem lenne annyi szeminárium, és beszédtéma belőle. Még ez a blogom se:P
Nem is gondolnánk rájuk annyit, nem kérdeznénk a tekintetünkkel sem, hogy jobban megismerjük őket egyenként, mert hát egyformán reagálna mindenki, ahogyan le van írva...
Talán nem is imádkoznánk annyit értük.
Nem értékelnénk annyira a miénkben azt, ami nincs meg a máséban.
Akkor meg miért hiányoljuk azt irigykedve, amit látunk a más házasságában, gyerekeiben?
Nem éri meg témázni olyasmin, hogy bezzeg az ő gyereke már verset mond, az enyém még beszélni is alig kezd. Vagy az ő kedvese mindent elvégez a ház körül, míg én örülök, ha a mosogatógép beindul, ha nem vagyok itthon. Nem is folytatom...
Mert én annyira örülök, hogy az én gyerekem nem olyan, mint a másé, és még csak nem is olyan, mint amilyenekről a könyvek írnak. A házasságom pedig kész misztérium! Dehát ez adja a kapcsolataim egyediségét. És ez teszi széppé a mai napomat is: keresni azt, ami és aki csak Ő lehet! Ünnepelni, hogy nem olyan, mint én, vagy nem olyan mint a másé.
Barátnőim! Ünnepre fel! És bátran vállald, hogy ünnepelsz! Mert a tied, és más, mint a többi. És az is ajándék. Istentől! Ki szeretné kifogásolni az Isten ajándékát? Megpróbálhatod, de ünneprontás lesz belőle...
 

Desenvolvido por EMPORIUM DIGITAL